június 2, kedd
Hogyha ez egy napló bejegyzés, vagy valami saját magamnak írt dolog lenne, amit a lelkiállapotom javítására talált volna ki az orvosom, talán soha nem kezdtem volna bele. De mivel Anglia fő emberkéi tudni szeretnék, hogy pontosan mi is folyik az életembe, muszáj lesz megírnom, úgyhogy vágjunk is bele.
Szóval, kezdjünk a legelején. A nevem Nina Brooklyn Collins. Holmes Chapelen születtem, 1994. február 28-án. 165 centiméter magas vagyok, szőke hajam, barna szemem van, és az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy miért olyan fontosak ezek az adatok, hisz a kormány úgyis nagyon jól tudja, hogy ki vagyok! De én ennek ellenére is tovább írom a bejegyzést, mert kitudja? Lehet, hogy van olyan még ebben az országban, akinek fogalma, hogy ki is vagyok.
Visszatérve Holmes Chapelre. Ebben a kisvárosban ismerkedtem meg a legjobb barátommal, és élettársammal is egyben: Harry Edward Stylesszal. Igen, 18 év után is vele töltöm mindennapjaimat, még ha egy kicsit furcsa módon is. A nem hétköznapi kapcsolatom a göndörkével egy kísérlet félresikerülésének köszönhető, ugyanis mikor három évesek voltunk, volt egy hirtelen jött "járvány", ami ellen beoltottak minket. Utólag derült csak ki, hogy rossz szérumot kaptunk. Természetesen nem direkt, ahogy az orvosok fogalmaztak - évekkel később derült ki, hogy igenis szándékos volt, egy kísérlet részei voltunk. Ugyan az elején nagy volt a feldúltság, mert senki sem tudta, hogy mit válthat ki két ekkora gyerekből az az adott szer, de végül jól sült el. Legalábbis számunkra, hisz olyan dolgokat élesztett fel bennünk, amikről az ember még a álmában sem gondolná, hogy léteznek.
- Mit írsz, Süti? - hallottam Harry hangját a fejemben.
Igen, ez az a dolog, amiről beszéltem. Hallom Harry minden szavát és gondolatát. Eleinte hihetetlenül nehéz volt kezelni, hogy a nagyon személyes dolgaink ne jussanak át a másik félhez, de megtanultuk kordában tartani.
- Ne hívj így!- szóltam rá hangosan, ugyanis egyszerűbb volt kimondanom, mint kigondolnom a mondatokat. - Tudod jól, hogy utálom, mikor így hívsz. - tettem hozzá enyhén mérgesen.
A kapcsolatunkban mindig is próbáltuk kerülni a vitákat, ugyanis ha nagyon erősek az érzelmek, néha még a másik haragját is megérezzük, ami nem túl kellemes dolog, így marad nekünk a tolerancia. Eltűröm Harry hülyeségeit, miközben ő is eltűri az enyéimet.
- Akkor Ninának foglak hívni. - Szinte magam előtt láttam, ahogy a kanapén terpeszkedik, és önelégült mosollyal bámul maga elé. Igen, ha Harry Styles Sütinek akar hívni, akkor vagy annak fog, vagy valami rosszabbnak. Ez már csak így megy.
- Brooklyn, Harry. A nevem Brooklyn. - sóhajtottam. - Tizennyolc év alatt megtanulhattad volna. - jegyeztem meg mellékesen, hogy kicsit érezze a nem tetszésemet.
- Úgy hívlak, ahogy akarlak. - vágta rá. - Tizennyolc év alatt megtanulhattad volna. - tette hozzá gúnyosan, mire én okvetlenül is felnevettem.
- Inkább told fel azt a nagy seggedet, ha már ilyen jól elbeszélgetünk. - mosolyogtam, hisz természetesen a nappaliban volt, ami egy emelettel volt csak lejjebb. Mi így kommunikálunk. Mondjuk, sokkal viccesebb, mikor turnézik, ugyanis az időeltolódás miatt folyton idegesítjük egymást, így egyikünk sem alszik. Legalább nem kell annyit fizetni a telefonért.
Elhallgatott, ami azt jelentette, hogy vagy felfelé tart, vagy bealudt. Az utóbbit gyanítottam. Úgy volt.
Tehát. Hol is tartottam? Ja, igen, ez a furcsa képesség. Az egész az oviban kezdődött - nem akarom tudni, hogy ez milyen hülyén hangzott. Harryvel egy óvodába jártunk, ami úgy nézett ki, hogy évente volt egy ilyen mesemondó verseny szerűség, ahol mindenkinek szerepelnie kellett. Mivel külön történettel indultunk, a biztonság kedvéért elmondtuk egymásnak. A göndörke A holló meg a rókát adta elő, amit azonnal megszerettem. Igazából már nem is emlékszem, hogy az én történetem mi volt, de nem is ez a lényeg. A meglepetés akkor ért minket, mikor Harry elkezdte mondani a mesét. Vagyis kezdte volna, csak hát annyira meg volt illetődve, hogy képtelen volt rá. Tél volt, havas és csikorgó. - kívülről tudtam az elejét, és annak ellenére, hogy nem mondtam ki hangosan, a göndörke a következő pillanatban megismételte. Először nem lepődtem meg, azt hittem, hogy csak eszébe jutott a szöveg. Aztán, mikor odajött hozzám a verseny után, és megköszönte, értetlenül bámultam rá. Sehova nem tudtam tenni a jelenetet, azt meg végképp nem, hogy mit akar megköszönni.
- Mégis mit? - pislogtam rá értetlenül.
- Azt, hogy besegítettél. Teljesen kiment a fejemből a szöveg. - magyarázkodott.
- Harry. - kezdtem. - Egy szót sem szóltam. - ráztam a fejemet, mire a göndörke összehúzott szemöldökkel meredt rám.
- Dehogynem. Hallottam a hangodat, ahogy kimondtad az első sort. - mondta értetlenkedve. Ekkor kezdtük el felfogni, hogy valami nincs rendben. Itt kezdődtek a kivizsgálások, vérvételek, röntgen, majd végül pszichológusnál kötöttünk ki. A nőhöz még a mai napig járunk, mivel Hazza menedzsere azt szeretné, hogy havonta legalább egyszer menjünk "kontrollra", aminek szerintünk semmi értelme, ugyanis ez nem egy kar törés, vagy bármilyen más gyógyítható dolog. Ez örök, akár tetszik, akár nem.
Mindenesetre ez az úgymond "betegség" nem sok mindent befolyásol az életemben. Ugyanúgy végzem a dolgomat, mint bármelyik másik ember. Én pillanatnyilag a Goldsmiths egyetem pszichológiai karára járok, miközben Harry építi az énekesi karrierjét. Mondjuk nem tudom, hogy mikor a csúcsra érsz, akkor már mit lehet azon építeni, de az ő dolguk.
Apropó a srácok. Életem szerelme, és a másik négy legjobb barátom. Történetesen nem a világhírű fiúbandáról kéne írogatnom egy ilyen jegyzetben, de ők is hozzá tartoznak az életemhez, akár a többi ismerősöm, így nem maradhatnak ki a sorból.
A négy sráccal való kapcsolatom egyáltalán nem olyan stabil, mint például Harryvel. Ezt most nem a párkapcsolat, vagy a szoros kapocs miatt mondom, ami a göndörkével összeköt, hanem úgy általában. Az elején hihetetlenül sok vita volt, legfőképp köztem és Louis között, ugyanis egyáltalán nem tetszett neki a hozzáállásom a dolgokhoz, hisz az elején egyáltalán nem támogattam ezt az éneklősdit. Teljesen korrektnek éreztem, hogy Harry ezt az egészet szabad idejében csinálja, mint hobbit, de nem szerettem volna, hogy ha felhívja magára - és rám is - a figyelmet. Örültem, hogy meg van a mi kis saját életünk, és nem nyüzsögnek körülöttünk az emberek. Erre mit csinált? Vigyorogva besétált az X-Faktorba. És utána csodálkozott, hogy kiakadtam.
Aztán telt az idő, és belenyugodtam az egészbe, hisz mi mást tehettem volna? Azzal nem oldódott volna meg semmi sem, hogy ha haragban vagyok mindenkivel, így mindenkitől bocsánatot kértem. Ezek után úgy voltam vele, hogy csinálja azt, amit szeret, csak mondja meg a rajongóknak, hogy engem hagyjanak békén - ami minden kétségem ellenére meg is történt, úgyhogy le a kalappal a lányok előtt.
Szóval, most ez az amit csinálunk. Én tanulok, a fiúk pedig koncerteznek, hisz így mindkettőnk álma valóra válhatott: én a Goldsmithsen, Harry az arénába, este pedig együtt az ágyban. Ez így van rendjén, és remélem mindig is így lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése