június 3, szerda
Ahogy a plafont bámultam, egyszerre furcsa képek kezdtek el cikázni a szemem előtt. Gyerekkori emlékeim nyüzsögtek előttem. Harrynek ismét furcsa álmai voltak, így egyszerűbbnek tűnt, hogy falat emelek kettőnk közé: kizárom a gondolatait.
Óvatosan keltem ki az ágyból, hogy még véletlen se ébresszem fel a göndörkét. Rég aludta végig az éjszakát, és nem szerettem volna, hogy ha miattam lenne újabb álmatlan estéje.
Felkaptam a székemre ledobott köntösömet, és kisiettem a szobából. Halkan becsuktam a hálószoba ajtaját, majd végignéztem a folyosón - nem mintha kerestem volna valakit, hisz rajtunk kívül senki nem lakik a házban, mégis egy világító szempárt pillantottam meg az utolsó ajtóban. Elsőre talán meg is ijedtem volna, de gyorsan kapcsoltam, hogy csak a macskánk az.
Lesétáltam a lépcsőn, majd leérve a földszintre megálltam a konyhába, és kinéztem az udvarra nyíló üvegajtón. Még bőven este volt, hajnali három körül járhatott. A konyhapulthoz lépve kivettem egy bögrét, és beleöntöttem a maradék teát. Nem akartam megmelegíteni, hisz a londoni időjáráshoz képest nagyon meleg volt, így jól esett a hideg ital.
Kilépve a teraszra, nagyot szippantottam a nyári levegőből. Egész testemet átjárta a kissé hűvös, de mégis kellemes érzés. A vizsgáimnak vége, előttem a nyár. Vagyis előttünk, hisz Harry is kivett egy kis szabit, annak ellenére, hogy a nyár a főszezon.
Hideg teával a kezembe telepedtem le a hintaágyra, miközben a csillagokat bámultam. Képes voltam órákat eltölteni azzal, hogy az eget néztem. A sötétséget mindig is utáltam, de a csillagok, azok valahogy megbírtak fogni. Meg hát, sötét nélkül nincsenek fények, nemde?
Az utóbbi években sokszor csináltuk azt a fiúkkal, hogy kimentünk vonattal vidékre, lesátoroztunk, és egész éjszaka a hullócsillagokat néztük. Oké, igazából csak én néztem a csillagokat, a többiek ittak, de na. Ez így sokkal jobban hangzott.
- Minden rendben? - hallottam Harry hangját mögülem, mire kissé meglepetten kaptam rá a tekintetemet. Göndör fürtjei egyszerre kócosan, de mégis tökéletesen álltak. Csak alsógatya volt rajta - igazából este azt is ritkán hord -, így a tetoválásai még a gyenge holdfényben is jól látszódtak. Szeméből sugárzott a fáradtság, és fejét kissé oldalra döntötte, úgy bámult rám.
- Felébresztettelek? - néztem rá bűntudattal teli tekintettel, mire ő elmosolyodott, és elindult felém.
- Inkább csak megijesztettél. - mondta, majd letelepedett mellém. Pár másodpercig értetlenül meredtem rá, aztán folytatta. - Azzal, hogy nem voltál mellettem, és kizártál. A szívbajt hoztad rám. - ölelt magához, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Csak nem akartalak felébreszteni. - magyarázkodtam, de ő csak halkan felkuncogott. - Mi az? Komolyan! Nem bírtam aludni, és nem szerettem volna, hogy ha miattam van még egy álmatlan éjszakád! - mondta felháborodva a hitetlenségére.
- Tudom, hogy csak a csillagokat akartad megnézni. - nézett rám vigyorogva. Már éppen azon voltam, hogy ismét belekezdjem a mondandómba, de mielőtt megszólalhattam volna, ajkát az enyémre nyomta. Apró csókokkal árasztott el, én meg hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek a kezemben lévő teával, ugyanis a dohányzóasztalnak hónapokkal ezelőtt annyi volt - köszönjük Niall -, így nem volt más választásom: félkézzel fogtam át Hazza nyakát.
Elképzeltem, hogy hogyan is nézhetünk ki - én, aki próbálja nem kiönteni a teáját, miközben nagyban falja Harry Stylest -, így okvetlenül is belemosolyogtam a csókba.
- Akarod még nézni a csillagokat? - húzódott el tőlem. Pár pillanatig gondolkodtam, majd apró mosollyal az arcomon bólintottam.
Mindig is nagyra értékeltem, mikor mások az alvás helyett a velem töltött órákat választották, akárcsak Harry ma. Ugyan az ébren töltött órák száma kezdi eléggé túlmúlni az ágyban töltöttek számát, mind ezek ellenére sem bánom a hajnalig beszélgetést a göndörkével.
Reggel ismét én keltem elsőnek, Harry még nagyban húzta a lóbőrt nyolc óra fele. Akkor sem szerettem volna felébreszteni, hisz aludjon csak ha jól esik neki.
Elvégezve a reggeli teendőimet, bevonultam a dolgozószobába, és összevakartam a papírjaimat. Ugyan az egyetemi vizsgáim véget értek, és a nyár előttem állt, előtte még egy apróság. Gyakornoki állást kezdtem egy közeli rendelőben, és ma oda kellett elmennem, hogy elbeszélgessek Clara Smithel.
Miközben az aktákat rendezgettem, lépteket hallottam a folyosóról. Megdermedtem, és figyeltem, hogy mit hallok meg Harry gondolataiból, de semmi nem volt, így biztos voltam benne, hogy alszik.
A pulzusom a magasba szökött, ahogy erre rájöttem, majd az asztalon lévő bicskám után nyúltam - nem mintha pszichopata lennék, csak szeretek egy szúró eszközt tartani minden helységben, vészhelyzet esetére.
A falmellé álltam, szorosan nekipréselve magamat a tapétának. A léptek felfelé tartottak a lépcsőn, és megálltak az ajtó előtt. Az ismeretlen hirtelen hajolt be a szobába, mire én megpillanthattam: Niall szőke feje nézett vissza rám vigyorogva.
- Neked meg mióta van kulcsod a házhoz? - akadtam ki, de meg is nyugodtam egyszerre.
A srác arcára hatalmas vigyor húzódott. - Én is örülök neked, Brook. - kuncogott, amit én csak egy hatalmas sóhajtással nyugtáztam.
- Tudod csengőnk is van, meg telefon amin felhívhatsz. - dobtam vissza az asztalra a bicskát, majd látva Niall önelégült vigyorát, inkább befogtam. - Igen, hiányoztál, drága. - nevettem el magamat végül, és átöleltem a szőkeséget. Erősen megszorítottam, mert igazából ő volt az a srác, akivel - Harryn kívül - a legjobb volt a kapcsolatom a bandából. - De azért kérem vissza a kulcsokat. - tettem hozzá, mire eltolt magától, és egy pillanatig bizonytalan arccal félre nézett.
- Az nem fog összejönni. - vallotta be végül, nekem pedig összeszaladt a szemöldököm. Alig telt el két másodperc, hatalmas csattanást hallottam lentről, utána pedig egy nagyon jól ismert röhögést. Louis. - morogtam magamban, majd kikerülve Niallt, elindultam lefelé.
Alig értem le a földszintre, mikor megpillantottam Louist, Zaynt, és Liamet a konyhába, amint éppen körbeálltak egy törött virágvázát.
- Tomlinson! - néztem rá dühösen, csípőre tett kézzel, mire mind a három srác felém kapta a tekintetét.
- Liam volt! - kezdett el mutogatni Louis, de ezt Liam sem hagyta annyiban. Rögtön mentegetőzött, hogy ő ugyan nem, Zayn lökte le a vázát. És ez a "kenjük a másikra a váza összetörését" dolog így szállt bandatagról bandatagra.
- Niall volt! - mondták végül egyszerre, én pedig a lépcső tetején álló szőkeségre néztem.
- Ti mekkora faszkalapok vagytok. - röhögött kínjában. - Takarítsátok fel, ha már ezt ilyen jól megcsináltátok! - mondta egyszerűen. Végre valaki a bandából, aki kissé éretten képes gondolkodni. Nagyon sokan azt hiszik, hogy Liam a felnőttesebb tag, de mindig kiderül, hogy a srác kissé ingatag - van egy hihetetlenül gyerekes, kíváncsi, és egy komoly, érett oldala. Ma éppen az előbbit láthattuk viszont.
- És a kulcsot is kérem vissza! - tettem hozzá Niall mondandójához az enyémet, de a három srác csak értetlenül nézett rám.
- Nem nálunk van. - rázta a fejét Louis. - Esküszöm! - tette hozzá látva a nem túl kedves arckifejezésemet.
Pár másodpercig még gyanúsan méregettem a fiúkat, majd már éppen kiakartam őket osztani, mikor valaki megszólalt mögöttem. Egy srác volt az, egy nagyon bizonyos srác, akit már évek óta nem láttam, hisz Miamiba költözött.
- Ne rajtuk keresd, Süti. - Meg sem kellett fordulnom, nagyon jól tudtam, hogy vigyorog. Bemutatom a bátyámat, West Jordan Collinst.
Lassan fordultam meg, majd látva, ahogy a testvérem a pótkulcsot - amit akkor adtam neki, mikor Harryvel beköltöztünk - az ujján pörgeti, miközben hatalmas vigyor ül a képén, összefontam magam előtt a két karomat.
- Most nem vagyok benne biztos, hogy mérges legyek, vagy örüljek. - néztem rá bizonytalanul. Arca semmit nem változott az évek alatt, csak a haja vége lett kiszőkítve. Fülbevalója is ugyanúgy csillogott a jobb fülében, akár a mosolya. A fenébe is, hiányzott.
- Lehetsz mérges, és akkor lejátsszuk egy gyors körbe, de ahelyett meg is ölelheted a rég nem látott bátyádat. - mondta végül, mire én okvetlenül is elnevettem magamat, és megindultam felé. Minden idegességem, és mérgem elszállt, amint átöleltem.
Miközben én nagyban szorítottam a testvéremet, halk léptek hallatszottak a lépcső tetejéről, ami mellé egy hatalmas ásítás társult.
- Mi ez a nagy gyülekezet itt kora reggel? - nézett le kómás fejjel Harry, majd végig pillantott a törött vázán át a srácokon, végül megállapodott rajtam, és Westen. Összehúzott szemöldökkel bámult ránk pár másodpercig, de végül csak vállat rántott, és levonult a földszintre. - Nem akarom tudni, hogy mi a franc folyik itt. - mondta, majd bement a konyhába, kikerülte a törött vázát, meg a fiúkat, és töltött magának egy csésze kávét.
- Tulajdonképpen az volt, hogy West beengedett minket, Zayn felszakította a kanapé huzatját, Liam összetört egy vázát, és megölte a benne lévő virágot. - ecsetelte Louis. - Ja, és Niall megette a reggeliteket, amit nagy kegyesen hoztam nektek. - tette hozzá.
Harry pár pillanatig csak pislogott, majd mosolyt erőltetett az arcára: - Nektek is jó reggelt! - bólintott vigyorogva.
- Hazz, nem bánod ha elrabolom Sütit egy napra? Csak a héten vagyok itthon, és szeretnék eltölteni a kishúgommal egy kis időt. - váltott témát West, majd kérdőn nézett Harryre. Igazából a srác annyira kómás volt, hogy fel sem fogta amit a bátyám kért, csak bólogatott, hogy "persze, vidd csak". Hívogatott is utána, hogy hol vagyok.
- Ők miért hívhatnak Sütinek, és mi miért nem? - nézett rám kérdőn Liam. Jogos volt a kérdés, annak ellenére is, hogy többször megkérdezték már.
Az eset hihetetlenül egyszerű volt. Ezt a becenevet még Westtől kaptam, mikor 4 éves voltam. Hihetetlenül édes szájú voltam - és vagyok is -, szinte mindennap ettem valamilyen cukros dolgot, leginkább süteményt. Innen tapadt rám a Süti becenév, egy délutánon, mikor West vigyázott rám és Harryre. Azért engedem meg csak nekik, hogy így hívjanak, mert közös megegyezésük volt, hogy ez legyen a becenevem. Senki másnak nincs joga ahhoz, hogy Sütinek nevezzen. Sőt, néha igazából még tőlük sem vagyok hajlandó eltűrni.
Persze ezt így konkrétan soha nem mondtam el nekik, mert abból biztos sértődés lett volna. Mindig csak egy 'Mert nem akarom' mondatot kaptak, vagy valami hasonlót.
Óvatosan keltem ki az ágyból, hogy még véletlen se ébresszem fel a göndörkét. Rég aludta végig az éjszakát, és nem szerettem volna, hogy ha miattam lenne újabb álmatlan estéje.
Felkaptam a székemre ledobott köntösömet, és kisiettem a szobából. Halkan becsuktam a hálószoba ajtaját, majd végignéztem a folyosón - nem mintha kerestem volna valakit, hisz rajtunk kívül senki nem lakik a házban, mégis egy világító szempárt pillantottam meg az utolsó ajtóban. Elsőre talán meg is ijedtem volna, de gyorsan kapcsoltam, hogy csak a macskánk az.
Lesétáltam a lépcsőn, majd leérve a földszintre megálltam a konyhába, és kinéztem az udvarra nyíló üvegajtón. Még bőven este volt, hajnali három körül járhatott. A konyhapulthoz lépve kivettem egy bögrét, és beleöntöttem a maradék teát. Nem akartam megmelegíteni, hisz a londoni időjáráshoz képest nagyon meleg volt, így jól esett a hideg ital.
Kilépve a teraszra, nagyot szippantottam a nyári levegőből. Egész testemet átjárta a kissé hűvös, de mégis kellemes érzés. A vizsgáimnak vége, előttem a nyár. Vagyis előttünk, hisz Harry is kivett egy kis szabit, annak ellenére, hogy a nyár a főszezon.
Hideg teával a kezembe telepedtem le a hintaágyra, miközben a csillagokat bámultam. Képes voltam órákat eltölteni azzal, hogy az eget néztem. A sötétséget mindig is utáltam, de a csillagok, azok valahogy megbírtak fogni. Meg hát, sötét nélkül nincsenek fények, nemde?
Az utóbbi években sokszor csináltuk azt a fiúkkal, hogy kimentünk vonattal vidékre, lesátoroztunk, és egész éjszaka a hullócsillagokat néztük. Oké, igazából csak én néztem a csillagokat, a többiek ittak, de na. Ez így sokkal jobban hangzott.
- Minden rendben? - hallottam Harry hangját mögülem, mire kissé meglepetten kaptam rá a tekintetemet. Göndör fürtjei egyszerre kócosan, de mégis tökéletesen álltak. Csak alsógatya volt rajta - igazából este azt is ritkán hord -, így a tetoválásai még a gyenge holdfényben is jól látszódtak. Szeméből sugárzott a fáradtság, és fejét kissé oldalra döntötte, úgy bámult rám.
- Felébresztettelek? - néztem rá bűntudattal teli tekintettel, mire ő elmosolyodott, és elindult felém.
- Inkább csak megijesztettél. - mondta, majd letelepedett mellém. Pár másodpercig értetlenül meredtem rá, aztán folytatta. - Azzal, hogy nem voltál mellettem, és kizártál. A szívbajt hoztad rám. - ölelt magához, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Csak nem akartalak felébreszteni. - magyarázkodtam, de ő csak halkan felkuncogott. - Mi az? Komolyan! Nem bírtam aludni, és nem szerettem volna, hogy ha miattam van még egy álmatlan éjszakád! - mondta felháborodva a hitetlenségére.
- Tudom, hogy csak a csillagokat akartad megnézni. - nézett rám vigyorogva. Már éppen azon voltam, hogy ismét belekezdjem a mondandómba, de mielőtt megszólalhattam volna, ajkát az enyémre nyomta. Apró csókokkal árasztott el, én meg hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek a kezemben lévő teával, ugyanis a dohányzóasztalnak hónapokkal ezelőtt annyi volt - köszönjük Niall -, így nem volt más választásom: félkézzel fogtam át Hazza nyakát.
Elképzeltem, hogy hogyan is nézhetünk ki - én, aki próbálja nem kiönteni a teáját, miközben nagyban falja Harry Stylest -, így okvetlenül is belemosolyogtam a csókba.
- Akarod még nézni a csillagokat? - húzódott el tőlem. Pár pillanatig gondolkodtam, majd apró mosollyal az arcomon bólintottam.
Mindig is nagyra értékeltem, mikor mások az alvás helyett a velem töltött órákat választották, akárcsak Harry ma. Ugyan az ébren töltött órák száma kezdi eléggé túlmúlni az ágyban töltöttek számát, mind ezek ellenére sem bánom a hajnalig beszélgetést a göndörkével.
Reggel ismét én keltem elsőnek, Harry még nagyban húzta a lóbőrt nyolc óra fele. Akkor sem szerettem volna felébreszteni, hisz aludjon csak ha jól esik neki.
Elvégezve a reggeli teendőimet, bevonultam a dolgozószobába, és összevakartam a papírjaimat. Ugyan az egyetemi vizsgáim véget értek, és a nyár előttem állt, előtte még egy apróság. Gyakornoki állást kezdtem egy közeli rendelőben, és ma oda kellett elmennem, hogy elbeszélgessek Clara Smithel.
Miközben az aktákat rendezgettem, lépteket hallottam a folyosóról. Megdermedtem, és figyeltem, hogy mit hallok meg Harry gondolataiból, de semmi nem volt, így biztos voltam benne, hogy alszik.
A pulzusom a magasba szökött, ahogy erre rájöttem, majd az asztalon lévő bicskám után nyúltam - nem mintha pszichopata lennék, csak szeretek egy szúró eszközt tartani minden helységben, vészhelyzet esetére.
A falmellé álltam, szorosan nekipréselve magamat a tapétának. A léptek felfelé tartottak a lépcsőn, és megálltak az ajtó előtt. Az ismeretlen hirtelen hajolt be a szobába, mire én megpillanthattam: Niall szőke feje nézett vissza rám vigyorogva.
- Neked meg mióta van kulcsod a házhoz? - akadtam ki, de meg is nyugodtam egyszerre.
A srác arcára hatalmas vigyor húzódott. - Én is örülök neked, Brook. - kuncogott, amit én csak egy hatalmas sóhajtással nyugtáztam.
- Tudod csengőnk is van, meg telefon amin felhívhatsz. - dobtam vissza az asztalra a bicskát, majd látva Niall önelégült vigyorát, inkább befogtam. - Igen, hiányoztál, drága. - nevettem el magamat végül, és átöleltem a szőkeséget. Erősen megszorítottam, mert igazából ő volt az a srác, akivel - Harryn kívül - a legjobb volt a kapcsolatom a bandából. - De azért kérem vissza a kulcsokat. - tettem hozzá, mire eltolt magától, és egy pillanatig bizonytalan arccal félre nézett.
- Az nem fog összejönni. - vallotta be végül, nekem pedig összeszaladt a szemöldököm. Alig telt el két másodperc, hatalmas csattanást hallottam lentről, utána pedig egy nagyon jól ismert röhögést. Louis. - morogtam magamban, majd kikerülve Niallt, elindultam lefelé.
Alig értem le a földszintre, mikor megpillantottam Louist, Zaynt, és Liamet a konyhába, amint éppen körbeálltak egy törött virágvázát.
- Tomlinson! - néztem rá dühösen, csípőre tett kézzel, mire mind a három srác felém kapta a tekintetét.
- Liam volt! - kezdett el mutogatni Louis, de ezt Liam sem hagyta annyiban. Rögtön mentegetőzött, hogy ő ugyan nem, Zayn lökte le a vázát. És ez a "kenjük a másikra a váza összetörését" dolog így szállt bandatagról bandatagra.
- Niall volt! - mondták végül egyszerre, én pedig a lépcső tetején álló szőkeségre néztem.
- Ti mekkora faszkalapok vagytok. - röhögött kínjában. - Takarítsátok fel, ha már ezt ilyen jól megcsináltátok! - mondta egyszerűen. Végre valaki a bandából, aki kissé éretten képes gondolkodni. Nagyon sokan azt hiszik, hogy Liam a felnőttesebb tag, de mindig kiderül, hogy a srác kissé ingatag - van egy hihetetlenül gyerekes, kíváncsi, és egy komoly, érett oldala. Ma éppen az előbbit láthattuk viszont.
- És a kulcsot is kérem vissza! - tettem hozzá Niall mondandójához az enyémet, de a három srác csak értetlenül nézett rám.
- Nem nálunk van. - rázta a fejét Louis. - Esküszöm! - tette hozzá látva a nem túl kedves arckifejezésemet.
Pár másodpercig még gyanúsan méregettem a fiúkat, majd már éppen kiakartam őket osztani, mikor valaki megszólalt mögöttem. Egy srác volt az, egy nagyon bizonyos srác, akit már évek óta nem láttam, hisz Miamiba költözött.
- Ne rajtuk keresd, Süti. - Meg sem kellett fordulnom, nagyon jól tudtam, hogy vigyorog. Bemutatom a bátyámat, West Jordan Collinst.
Lassan fordultam meg, majd látva, ahogy a testvérem a pótkulcsot - amit akkor adtam neki, mikor Harryvel beköltöztünk - az ujján pörgeti, miközben hatalmas vigyor ül a képén, összefontam magam előtt a két karomat.
- Most nem vagyok benne biztos, hogy mérges legyek, vagy örüljek. - néztem rá bizonytalanul. Arca semmit nem változott az évek alatt, csak a haja vége lett kiszőkítve. Fülbevalója is ugyanúgy csillogott a jobb fülében, akár a mosolya. A fenébe is, hiányzott.
- Lehetsz mérges, és akkor lejátsszuk egy gyors körbe, de ahelyett meg is ölelheted a rég nem látott bátyádat. - mondta végül, mire én okvetlenül is elnevettem magamat, és megindultam felé. Minden idegességem, és mérgem elszállt, amint átöleltem.
Miközben én nagyban szorítottam a testvéremet, halk léptek hallatszottak a lépcső tetejéről, ami mellé egy hatalmas ásítás társult.
- Mi ez a nagy gyülekezet itt kora reggel? - nézett le kómás fejjel Harry, majd végig pillantott a törött vázán át a srácokon, végül megállapodott rajtam, és Westen. Összehúzott szemöldökkel bámult ránk pár másodpercig, de végül csak vállat rántott, és levonult a földszintre. - Nem akarom tudni, hogy mi a franc folyik itt. - mondta, majd bement a konyhába, kikerülte a törött vázát, meg a fiúkat, és töltött magának egy csésze kávét.
- Tulajdonképpen az volt, hogy West beengedett minket, Zayn felszakította a kanapé huzatját, Liam összetört egy vázát, és megölte a benne lévő virágot. - ecsetelte Louis. - Ja, és Niall megette a reggeliteket, amit nagy kegyesen hoztam nektek. - tette hozzá.
Harry pár pillanatig csak pislogott, majd mosolyt erőltetett az arcára: - Nektek is jó reggelt! - bólintott vigyorogva.
- Hazz, nem bánod ha elrabolom Sütit egy napra? Csak a héten vagyok itthon, és szeretnék eltölteni a kishúgommal egy kis időt. - váltott témát West, majd kérdőn nézett Harryre. Igazából a srác annyira kómás volt, hogy fel sem fogta amit a bátyám kért, csak bólogatott, hogy "persze, vidd csak". Hívogatott is utána, hogy hol vagyok.
- Ők miért hívhatnak Sütinek, és mi miért nem? - nézett rám kérdőn Liam. Jogos volt a kérdés, annak ellenére is, hogy többször megkérdezték már.
Az eset hihetetlenül egyszerű volt. Ezt a becenevet még Westtől kaptam, mikor 4 éves voltam. Hihetetlenül édes szájú voltam - és vagyok is -, szinte mindennap ettem valamilyen cukros dolgot, leginkább süteményt. Innen tapadt rám a Süti becenév, egy délutánon, mikor West vigyázott rám és Harryre. Azért engedem meg csak nekik, hogy így hívjanak, mert közös megegyezésük volt, hogy ez legyen a becenevem. Senki másnak nincs joga ahhoz, hogy Sütinek nevezzen. Sőt, néha igazából még tőlük sem vagyok hajlandó eltűrni.
Persze ezt így konkrétan soha nem mondtam el nekik, mert abból biztos sértődés lett volna. Mindig csak egy 'Mert nem akarom' mondatot kaptak, vagy valami hasonlót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése