1. Counting stars

június 3, szerda

 Ahogy a plafont bámultam, egyszerre furcsa képek kezdtek el cikázni a szemem előtt. Gyerekkori emlékeim nyüzsögtek előttem. Harrynek ismét furcsa álmai voltak, így egyszerűbbnek tűnt, hogy falat emelek kettőnk közé: kizárom a gondolatait.
 Óvatosan keltem ki az ágyból, hogy még véletlen se ébresszem fel a göndörkét. Rég aludta végig az éjszakát, és nem szerettem volna, hogy ha miattam lenne újabb álmatlan estéje.
 Felkaptam a székemre ledobott köntösömet, és kisiettem a szobából. Halkan becsuktam a hálószoba ajtaját, majd végignéztem a folyosón - nem mintha kerestem volna valakit, hisz rajtunk kívül senki nem lakik a házban, mégis egy világító szempárt pillantottam meg az utolsó ajtóban. Elsőre talán meg is ijedtem volna, de gyorsan kapcsoltam, hogy csak a macskánk az.
 Lesétáltam a lépcsőn, majd leérve a földszintre megálltam a konyhába, és kinéztem az udvarra nyíló üvegajtón. Még bőven este volt, hajnali három körül járhatott. A konyhapulthoz lépve kivettem egy bögrét, és beleöntöttem a maradék teát. Nem akartam megmelegíteni, hisz a londoni időjáráshoz képest nagyon meleg volt, így jól esett a hideg ital.
 Kilépve a teraszra, nagyot szippantottam a nyári levegőből. Egész testemet átjárta a kissé hűvös, de mégis kellemes érzés. A vizsgáimnak vége, előttem a nyár. Vagyis előttünk, hisz Harry is kivett egy kis szabit, annak ellenére, hogy a nyár a főszezon.
 Hideg teával a kezembe telepedtem le a hintaágyra, miközben a csillagokat bámultam. Képes voltam órákat eltölteni azzal, hogy az eget néztem. A sötétséget mindig is utáltam, de a csillagok, azok valahogy megbírtak fogni. Meg hát, sötét nélkül nincsenek fények, nemde?
 Az utóbbi években sokszor csináltuk azt a fiúkkal, hogy kimentünk vonattal vidékre, lesátoroztunk, és egész éjszaka a hullócsillagokat néztük. Oké, igazából csak én néztem a csillagokat, a többiek ittak, de na. Ez így sokkal jobban hangzott.
 - Minden rendben? - hallottam Harry hangját mögülem, mire kissé meglepetten kaptam rá a tekintetemet. Göndör fürtjei egyszerre kócosan, de mégis tökéletesen álltak. Csak alsógatya volt rajta - igazából este azt is ritkán hord -, így a tetoválásai még a gyenge holdfényben is jól látszódtak. Szeméből sugárzott a fáradtság, és fejét kissé oldalra döntötte, úgy bámult rám.
 - Felébresztettelek? - néztem rá bűntudattal teli tekintettel, mire ő elmosolyodott, és elindult felém.
 - Inkább csak megijesztettél. - mondta, majd letelepedett mellém. Pár másodpercig értetlenül meredtem rá, aztán folytatta. - Azzal, hogy nem voltál mellettem, és kizártál. A szívbajt hoztad rám. - ölelt magához, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
 - Csak nem akartalak felébreszteni. - magyarázkodtam, de ő csak halkan felkuncogott. - Mi az? Komolyan! Nem bírtam aludni, és nem szerettem volna, hogy ha miattam van még egy álmatlan éjszakád! - mondta felháborodva a hitetlenségére.
 - Tudom, hogy csak a csillagokat akartad megnézni. - nézett rám vigyorogva. Már éppen azon voltam, hogy ismét belekezdjem a mondandómba, de mielőtt megszólalhattam volna, ajkát az enyémre nyomta. Apró csókokkal árasztott el, én meg hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek a kezemben lévő teával, ugyanis a dohányzóasztalnak hónapokkal ezelőtt annyi volt - köszönjük Niall -, így nem volt más választásom: félkézzel fogtam át Hazza nyakát.
 Elképzeltem, hogy hogyan is nézhetünk ki - én, aki próbálja nem kiönteni a teáját, miközben nagyban falja Harry Stylest -, így okvetlenül is belemosolyogtam a csókba.
 - Akarod még nézni a csillagokat? - húzódott el tőlem. Pár pillanatig gondolkodtam, majd apró mosollyal az arcomon bólintottam.

 Mindig is nagyra értékeltem, mikor mások az alvás helyett a velem töltött órákat választották, akárcsak Harry ma. Ugyan az ébren töltött órák száma kezdi eléggé túlmúlni az ágyban töltöttek számát, mind ezek ellenére sem bánom a hajnalig beszélgetést a göndörkével.
 Reggel ismét én keltem elsőnek, Harry még nagyban húzta a lóbőrt nyolc óra fele. Akkor sem szerettem volna felébreszteni, hisz aludjon csak ha jól esik neki.
 Elvégezve a reggeli teendőimet, bevonultam a dolgozószobába, és összevakartam a papírjaimat. Ugyan az egyetemi vizsgáim véget értek, és a nyár előttem állt, előtte még egy apróság. Gyakornoki állást kezdtem egy közeli rendelőben, és ma oda kellett elmennem, hogy elbeszélgessek Clara Smithel.
 Miközben az aktákat rendezgettem, lépteket hallottam a folyosóról. Megdermedtem, és figyeltem, hogy mit hallok meg Harry gondolataiból, de semmi nem volt, így biztos voltam benne, hogy alszik.
 A pulzusom a magasba szökött, ahogy erre rájöttem, majd az asztalon lévő bicskám után nyúltam - nem mintha pszichopata lennék, csak szeretek egy szúró eszközt tartani minden helységben, vészhelyzet esetére.
A falmellé álltam, szorosan nekipréselve magamat a tapétának. A léptek felfelé tartottak a lépcsőn, és megálltak az ajtó előtt. Az ismeretlen hirtelen hajolt be a szobába, mire én megpillanthattam: Niall szőke feje nézett vissza rám vigyorogva.
 - Neked meg mióta van kulcsod a házhoz? - akadtam ki, de meg is nyugodtam egyszerre.
 A srác arcára hatalmas vigyor húzódott. - Én is örülök neked, Brook. - kuncogott, amit én csak egy hatalmas sóhajtással nyugtáztam.
 - Tudod csengőnk is van, meg telefon amin felhívhatsz. - dobtam vissza az asztalra a bicskát, majd látva Niall önelégült vigyorát, inkább befogtam. - Igen, hiányoztál, drága. - nevettem el magamat végül, és átöleltem a szőkeséget. Erősen megszorítottam, mert igazából ő volt az a srác, akivel  - Harryn kívül - a legjobb volt a kapcsolatom a bandából. - De azért kérem vissza a kulcsokat. - tettem hozzá, mire eltolt magától, és egy pillanatig bizonytalan arccal félre nézett.
 - Az nem fog összejönni. - vallotta be végül, nekem pedig összeszaladt a szemöldököm. Alig telt el két másodperc, hatalmas csattanást hallottam lentről, utána pedig egy nagyon jól ismert röhögést. Louis. - morogtam magamban, majd kikerülve Niallt, elindultam lefelé.
 Alig értem le a földszintre, mikor megpillantottam Louist, Zaynt, és Liamet a konyhába, amint éppen körbeálltak egy törött virágvázát.
 - Tomlinson! - néztem rá dühösen, csípőre tett kézzel, mire mind a három srác felém kapta a tekintetét.
 - Liam volt! - kezdett el mutogatni Louis, de ezt Liam sem hagyta annyiban. Rögtön mentegetőzött, hogy ő ugyan nem, Zayn lökte le a vázát. És ez a "kenjük a másikra a váza összetörését" dolog így szállt bandatagról bandatagra.
 - Niall volt! - mondták végül egyszerre, én pedig a lépcső tetején álló szőkeségre néztem.
 - Ti mekkora faszkalapok vagytok. - röhögött kínjában. - Takarítsátok fel, ha már ezt ilyen jól megcsináltátok! - mondta egyszerűen. Végre valaki a bandából, aki kissé éretten képes gondolkodni. Nagyon sokan azt hiszik, hogy Liam a felnőttesebb tag, de mindig kiderül, hogy a srác kissé ingatag - van egy hihetetlenül gyerekes, kíváncsi, és egy komoly, érett oldala. Ma éppen az előbbit láthattuk viszont.
 - És a kulcsot is kérem vissza! - tettem hozzá Niall mondandójához az enyémet, de a három srác csak értetlenül nézett rám.
 - Nem nálunk van. - rázta a fejét Louis. - Esküszöm! - tette hozzá látva a nem túl kedves arckifejezésemet.
Pár másodpercig még gyanúsan méregettem a fiúkat, majd már éppen kiakartam őket osztani, mikor valaki megszólalt mögöttem. Egy srác volt az, egy nagyon bizonyos srác, akit már évek óta nem láttam, hisz Miamiba költözött.
 - Ne rajtuk keresd, Süti. - Meg sem kellett fordulnom, nagyon jól tudtam, hogy vigyorog. Bemutatom a bátyámat, West Jordan Collinst.
 Lassan fordultam meg, majd látva, ahogy a testvérem a pótkulcsot - amit akkor adtam neki, mikor Harryvel beköltöztünk - az ujján pörgeti, miközben hatalmas vigyor ül a képén, összefontam magam előtt a két karomat.
 - Most nem vagyok benne biztos, hogy mérges legyek, vagy örüljek. - néztem rá bizonytalanul. Arca semmit nem változott az évek alatt, csak a haja vége lett kiszőkítve. Fülbevalója is ugyanúgy csillogott a jobb fülében, akár a mosolya. A fenébe is, hiányzott.
 - Lehetsz mérges, és akkor lejátsszuk egy gyors körbe, de ahelyett meg is ölelheted a rég nem látott bátyádat. - mondta végül, mire én okvetlenül is elnevettem magamat, és megindultam felé. Minden idegességem, és mérgem elszállt, amint átöleltem.
 Miközben én nagyban szorítottam a testvéremet, halk léptek hallatszottak a lépcső tetejéről, ami mellé egy hatalmas ásítás társult.
 - Mi ez a nagy gyülekezet itt kora reggel? - nézett le kómás fejjel Harry, majd végig pillantott a törött vázán át a srácokon, végül megállapodott rajtam, és Westen. Összehúzott szemöldökkel bámult ránk pár másodpercig, de végül csak vállat rántott, és levonult a földszintre. - Nem akarom tudni, hogy mi a franc folyik itt. - mondta, majd bement a konyhába, kikerülte a törött vázát, meg a fiúkat, és töltött magának egy csésze kávét.
 - Tulajdonképpen az volt, hogy West beengedett minket, Zayn felszakította a kanapé huzatját, Liam összetört egy vázát, és megölte a benne lévő virágot. - ecsetelte Louis. - Ja, és Niall megette a reggeliteket, amit nagy kegyesen hoztam nektek. - tette hozzá.
 Harry pár pillanatig csak pislogott, majd mosolyt erőltetett az arcára: - Nektek is jó reggelt! - bólintott vigyorogva.
 - Hazz, nem bánod ha elrabolom Sütit egy napra? Csak a héten vagyok itthon, és szeretnék eltölteni a kishúgommal egy kis időt. - váltott témát West, majd kérdőn nézett Harryre. Igazából a srác annyira kómás volt, hogy fel sem fogta amit a bátyám kért, csak bólogatott, hogy "persze, vidd csak". Hívogatott is utána, hogy hol vagyok.
 - Ők miért hívhatnak Sütinek, és mi miért nem? - nézett rám kérdőn Liam. Jogos volt a kérdés, annak ellenére is, hogy többször megkérdezték már.
 Az eset hihetetlenül egyszerű volt. Ezt a becenevet még Westtől kaptam, mikor 4 éves voltam. Hihetetlenül édes szájú voltam - és vagyok is -, szinte mindennap ettem valamilyen cukros dolgot, leginkább süteményt. Innen tapadt rám a Süti becenév, egy délutánon, mikor West vigyázott rám és Harryre. Azért engedem meg csak nekik, hogy így hívjanak, mert közös megegyezésük volt, hogy ez legyen a becenevem. Senki másnak nincs joga ahhoz, hogy Sütinek nevezzen. Sőt, néha igazából még tőlük sem vagyok hajlandó eltűrni.
 Persze ezt így konkrétan soha nem mondtam el nekik, mert abból biztos sértődés lett volna. Mindig csak egy 'Mert nem akarom' mondatot kaptak, vagy valami hasonlót. 

Prológus - Counting dollars

június 2, kedd

 Hogyha ez egy napló bejegyzés, vagy valami saját magamnak írt dolog lenne, amit a lelkiállapotom javítására talált volna ki az orvosom, talán soha nem kezdtem volna bele. De mivel Anglia fő emberkéi tudni szeretnék, hogy pontosan mi is folyik az életembe, muszáj lesz megírnom, úgyhogy vágjunk is bele.
 Szóval, kezdjünk a legelején. A nevem Nina Brooklyn Collins. Holmes Chapelen születtem, 1994. február 28-án. 165 centiméter magas vagyok, szőke hajam, barna szemem van, és az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy miért olyan fontosak ezek az adatok, hisz a kormány úgyis nagyon jól tudja, hogy ki vagyok! De én ennek ellenére is tovább írom a bejegyzést, mert kitudja? Lehet, hogy van olyan még ebben az országban, akinek fogalma, hogy ki is vagyok.
 Visszatérve Holmes Chapelre. Ebben a kisvárosban ismerkedtem meg a legjobb barátommal, és élettársammal is egyben: Harry Edward Stylesszal. Igen, 18 év után is vele töltöm mindennapjaimat, még ha egy kicsit furcsa módon is. A nem hétköznapi kapcsolatom a göndörkével egy kísérlet félresikerülésének köszönhető, ugyanis mikor három évesek voltunk, volt egy hirtelen jött "járvány", ami ellen beoltottak minket. Utólag derült csak ki, hogy rossz szérumot kaptunk. Természetesen nem direkt, ahogy az orvosok fogalmaztak - évekkel később derült ki, hogy igenis szándékos volt, egy kísérlet részei voltunk. Ugyan az elején nagy volt a feldúltság, mert senki sem tudta, hogy mit válthat ki két ekkora gyerekből az az adott szer, de végül jól sült el. Legalábbis számunkra, hisz olyan dolgokat élesztett fel bennünk, amikről az ember még a álmában sem gondolná, hogy léteznek.
 - Mit írsz, Süti? - hallottam Harry hangját a fejemben.
 Igen, ez az a dolog, amiről beszéltem. Hallom Harry minden szavát és gondolatát. Eleinte hihetetlenül nehéz volt kezelni, hogy a nagyon személyes dolgaink ne jussanak át a másik félhez, de megtanultuk kordában tartani.
 - Ne hívj így!- szóltam rá hangosan, ugyanis egyszerűbb volt kimondanom, mint kigondolnom a mondatokat. - Tudod jól, hogy utálom, mikor így hívsz. - tettem hozzá enyhén mérgesen.
 A kapcsolatunkban mindig is próbáltuk kerülni a vitákat, ugyanis ha nagyon erősek az érzelmek, néha még a másik haragját is megérezzük, ami nem túl kellemes dolog, így marad nekünk a tolerancia. Eltűröm Harry hülyeségeit, miközben ő is eltűri az enyéimet.
 - Akkor Ninának foglak hívni. - Szinte magam előtt láttam, ahogy a kanapén terpeszkedik, és önelégült mosollyal bámul maga elé. Igen, ha Harry Styles Sütinek akar hívni, akkor vagy annak fog, vagy valami rosszabbnak. Ez már csak így megy.
 - Brooklyn, Harry. A nevem Brooklyn. - sóhajtottam. - Tizennyolc év alatt megtanulhattad volna. - jegyeztem meg mellékesen, hogy kicsit érezze a nem tetszésemet.
 - Úgy hívlak, ahogy akarlak. - vágta rá. - Tizennyolc év alatt megtanulhattad volna. - tette hozzá gúnyosan, mire én okvetlenül is felnevettem.
 - Inkább told fel azt a nagy seggedet, ha már ilyen jól elbeszélgetünk. - mosolyogtam, hisz természetesen a nappaliban volt, ami egy emelettel volt csak lejjebb. Mi így kommunikálunk. Mondjuk, sokkal viccesebb, mikor turnézik, ugyanis az időeltolódás miatt folyton idegesítjük egymást, így egyikünk sem alszik. Legalább nem kell annyit fizetni a telefonért.
 Elhallgatott, ami azt jelentette, hogy vagy felfelé tart, vagy bealudt. Az utóbbit gyanítottam. Úgy volt.
 Tehát. Hol is tartottam? Ja, igen, ez a furcsa képesség. Az egész az oviban kezdődött - nem akarom tudni, hogy ez milyen hülyén hangzott. Harryvel egy óvodába jártunk, ami úgy nézett ki, hogy évente volt egy ilyen mesemondó verseny szerűség, ahol mindenkinek szerepelnie kellett. Mivel külön történettel indultunk, a biztonság kedvéért elmondtuk egymásnak. A göndörke A holló meg a rókát adta elő, amit azonnal megszerettem. Igazából már nem is emlékszem, hogy az én történetem mi volt, de nem is ez a lényeg. A meglepetés akkor ért minket, mikor Harry elkezdte mondani a mesét. Vagyis kezdte volna, csak hát annyira meg volt illetődve, hogy képtelen volt rá. Tél volt, havas és csikorgó. - kívülről tudtam az elejét, és annak ellenére, hogy nem mondtam ki hangosan, a göndörke a következő pillanatban megismételte. Először nem lepődtem meg, azt hittem, hogy csak eszébe jutott a szöveg. Aztán, mikor odajött hozzám a verseny után, és megköszönte, értetlenül bámultam rá. Sehova nem tudtam tenni a jelenetet, azt meg végképp nem, hogy mit akar megköszönni.
 - Mégis mit? - pislogtam rá értetlenül.
 - Azt, hogy besegítettél. Teljesen kiment a fejemből a szöveg. - magyarázkodott.
 - Harry. - kezdtem. - Egy szót sem szóltam. - ráztam a fejemet, mire a göndörke összehúzott szemöldökkel meredt rám.
 - Dehogynem. Hallottam a hangodat, ahogy kimondtad az első sort. - mondta értetlenkedve. Ekkor kezdtük el felfogni, hogy valami nincs rendben. Itt kezdődtek a kivizsgálások, vérvételek, röntgen, majd végül pszichológusnál kötöttünk ki. A nőhöz még a mai napig járunk, mivel Hazza menedzsere azt szeretné, hogy havonta legalább egyszer menjünk "kontrollra", aminek szerintünk semmi értelme, ugyanis ez nem egy kar törés, vagy bármilyen más gyógyítható dolog. Ez örök, akár tetszik, akár nem.
 Mindenesetre ez az úgymond "betegség" nem sok mindent befolyásol az életemben. Ugyanúgy végzem a dolgomat, mint bármelyik másik ember. Én pillanatnyilag a Goldsmiths egyetem pszichológiai karára járok, miközben Harry építi az énekesi karrierjét. Mondjuk nem tudom, hogy mikor a csúcsra érsz, akkor már mit lehet azon építeni, de az ő dolguk.
 Apropó a srácok. Életem szerelme, és a másik négy legjobb barátom. Történetesen nem a világhírű fiúbandáról kéne írogatnom egy ilyen jegyzetben, de ők is hozzá tartoznak az életemhez, akár a többi ismerősöm, így nem maradhatnak ki a sorból.
 A négy sráccal való kapcsolatom egyáltalán nem olyan stabil, mint például Harryvel. Ezt most nem a párkapcsolat, vagy a szoros kapocs miatt mondom, ami a göndörkével összeköt, hanem úgy általában. Az elején hihetetlenül sok vita volt, legfőképp köztem és Louis között, ugyanis egyáltalán nem tetszett neki a hozzáállásom a dolgokhoz, hisz az elején egyáltalán nem támogattam ezt az éneklősdit. Teljesen korrektnek éreztem, hogy Harry ezt az egészet szabad idejében csinálja, mint hobbit, de nem szerettem volna, hogy ha felhívja magára - és rám is - a figyelmet. Örültem, hogy meg van a mi kis saját életünk, és nem nyüzsögnek körülöttünk az emberek. Erre mit csinált? Vigyorogva besétált az X-Faktorba. És utána csodálkozott, hogy kiakadtam.
 Aztán telt az idő, és belenyugodtam az egészbe, hisz mi mást tehettem volna? Azzal nem oldódott volna meg semmi sem, hogy ha haragban vagyok mindenkivel, így mindenkitől bocsánatot kértem. Ezek után úgy voltam vele, hogy csinálja azt, amit szeret, csak mondja meg a rajongóknak, hogy engem hagyjanak békén - ami minden kétségem ellenére meg is történt, úgyhogy le a kalappal a lányok előtt.
 Szóval, most ez az amit csinálunk. Én tanulok, a fiúk pedig koncerteznek, hisz így mindkettőnk álma valóra válhatott: én a Goldsmithsen, Harry az arénába, este pedig együtt az ágyban. Ez így van rendjén, és remélem mindig is így lesz.